Elsőként az elosztódoboz egyes lyukaiba sörösdobozokat helyeztünk. A kollektor terve szerint - amelyet egyébként viszonylag alapos internetes kutatómunka előzött meg - az abszorberünk egyes csöveiben a sörösdobozok felfelé szűkülő irányban helyezkednek majd el, tehát a levágott talpuk lefelé néz majd. Állítólag így valamivel kedvezőbb a csatorna formája a légáramláshoz. Az összeszűkülő felső rész a korábban megmutatott módon - legfeljebb némi reszelés árán - elfér a lyukakban, a másik elem esetében azonban kissé össze kellett gyűrni az alumíniumot, hogy be tudjuk illeszteni. Ennek nyomai valamennyire látszanak is a második képen.
A dobozok rögzítéséhez hőálló ragasztót használtunk, ami nem olcsó mulatság, de sajnos elkerülhetetlen. Legalábbis a magam részéről nagyon remélem, hogy szükség lesz erre az extra tulajdonságra, mert tényleg felmelegedik majd az alumínium...
A ragasztónak szüksége van néhány órára, amíg kellően megköt, ezért valójában ekkor csináltak meg azt, amiről tegnap volt szó. Amikor minden elkészült és a beragasztott elemek is stabilnak tűntek, akkor az abszorber egyik végét - vagy hogy egy szép idegen szót használjak: terminálját - becsavaroztuk a helyére, majd a hosszú, egymásba csúsztatott sörösdobozokból álló csöveket hozzáillesztettük ehhez . A képen felhívnám a figyelmet a bal oldalon látható, a rétegelt lemezt rögzítő L alakú "vinklire", amely legfőképpen azért helyezkedik el ilyen magasan, mert csupán így lehetett a csavarhoz értelmesen hozzáférni... (Természetesen van egy ugyanilyen a szemközti oldalon is.)
A munka utolsó fázisa a másik terminál rögzítése volt, ez sajnos igazi kínszenvedéssel ért fel. A problémát az okozta, hogy a több hónappal ezelőtt összeállított csövek hossza jelentősen különbözött egymástól, mert az egyes sörösdobozok nem egyforma mértékbe csúsznak bele a másikba... Ezt az anomáliát mindenképp ebben a lépésben kellett kijavítani, mert a csövek két végét az imént leírt módon már egy-egy merev vonalban meghatároztuk. Ráadásul ezen felül az utolsó elemeket így egyszerre kellett mind a tizenhárom csőhöz csatlakoztatni, ami szintén nem bizonyult egyszerű feladatnak. Nem igazán lehet mindezt és a közben felmerülő kétségeket és görcsölést prózában leírni, talán akkor mondom a legtöbbet, ha egy szóval jellemzem az egészet: szívás. Az alábbi fotó egy már "majdnem jó" pillanatot örökít meg, valahol a folyamat kétharmadánál...
Végül nagy nehezen sikerült összeállítani mindent és becsavarozni a második elosztódoboz "bejáratát" is, de a tapasztalatok alapján legközelebb egész más módszerrel oldanánk ezt meg. Elég lenne előzőleg a csövek egyik oldalát beragasztani, a másik végére pedig egyszerűen addig csúsztatnánk fel a lyukas lemezt, amíg a helyére nem kerül. Ha a "gyűréses" oldalt hagyjuk meg erre a célra, akkor aligha sodródunk olyan kínos helyzetbe, mint amivel most foglalkoznunk kellett.
Végül következzen egy büszke csendélet egy jól sikerült nap eredményéről:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése