2013. március 24., vasárnap

A sörkollektor tüdeje

Az elmúlt hét egyik kevésbé csapadékos napján végre sor került a kollektorunk elosztódobozainak elkészítésére is. Ahogy arról már szó volt, ez két kis méretű tartályt jelent, amelyekbe egyrészt az abszorber egyes elemei, másrészt a falon átvezető nagyobb átmérőjű csövek is beletorkollanak. Ennél az alkatrésznél több módosítást is tettünk az eredeti tervekhez képest, már csak ezért is saját írást érdemel.

A változtatások legfőbb oka az, hogy a tervek ugyebár nem voltak méretarányosak, így a rendelkezésre álló keskeny tér első látásra némi meglepetést okozott. A levegő áramlását elősegítő ferde elemet ezért inkább kihagytuk a szerkezetből. Igazság szerint ennek az alkatrésznek alighanem minimális hatása van csupán a teljesítményre, ilyen finomhangolásra egyelőre talán fölösleges túl sok energiát áldozni. Így a munka némileg egyszerűbbé vált, hiszen így majdnem minden derékszögben vágható és ragasztható.

Első lépésként az oldalfalakat szigeteltük, erről már az előző írás végén is tettem említést. A használt hungarocell sokkal kényelmesebb megoldás, mint a gyapot. Mereven ragasztható, nem árt neki a pára sem, ezért a fóliával való kínlódás is elkerülhető. A kép bal oldalán, az abszorber oldalsó szigetelésén látszik is, milyen problémákra gondolok itt...


Ezután következett a hátfali szigetelés behelyezése. Itt ki akartuk tölteni a korábban meghagyott 5 centis mélységet, ezért gyapotot használtunk. A fólia azért darabokból áll össze, mert művelet közben viharos szél fújt, és a hosszú csíkok elég hamar kezdtek az agyamra menni. Főleg, amikor már felszedtek egy kis ragasztót és vele persze némi gyapotot is... Őszintén szólva volt már néhány olyan feladat itt a barkácsolás közben, amit szívesebben csináltam, mint ezt.




A kesztyű sem véletlenül hever ott, sajnos tényleg hideg volt... Ekkor következett a rések tömítése, majd kicsit lefaragtam a hungarocellből, hogy jobban ráfeküdjön a fedőlap. Ezt téglákkal súlyoztuk le a púrhab megkötéséig. Bár még hátra van néhány igen nagy lépés, azért már pislákol valamiféle fény az alagút végén.




2013. március 22., péntek

Alkalmazás és alkalmazkodás

Korábban már említettem az itteni leírásokban, és a fényképeken is látható volt, hogy a sörkollektor hátlapjából kivágtuk a levegő ki- és bejárását biztosító lyukakat. Azért kicsit bonyolult megfogni ezt a témát, és akkor is azért halasztottam el a tárgyalását, mert olyan szempontokat kellett figyelembe vennünk, amelyek az eredeti tervekben nem szerepeltek. A másik blogon többször is elég kimerítően szóltam arról, hogy miként kell a terveinket a valósághoz alkalmazni, nos, ez pontosan egy olyan példa, amelyre akkor is gondolhattam volna. Itt az ideje, hogy előkerüljön a kérdés, mit is akarunk kezdeni a kollektorral, amikor elkészül.

Első gondolata természetesen az lenne az embernek, hogy szereljük fel a ház oldalára, ahol lakunk, hiszen így tudjuk a legnagyobb hasznot húzni belőle. Rásegít a fűtésre, ezért kevesebbet fát fogyasztunk majd el. Akadt azonban néhány tényező, ami mégis elbizonytalanított minket. Egyrészt természetes módunk settenkedik bennünk némi kétség, hiszen - hiába minden internetes olvasmány -, még sosem láttunk ilyen szerkezetet a saját szemünkkel. Ha valami gyengébb eredményt ad, mint amire számítunk, akkor ott állunk majd a ház oldalfalának kétszeri átütése után, és el kell döntenünk, hogyan tovább. Arról nem beszélve, hogy  édesanyám előszeretettel vétózná meg az egész projektet esztétikai  indokokra hivatkozva... Végül arra az elhatározásra jutottunk, hogy ezt a munkát kísérletnek tekintjük, és a kollektort egy melléképületre fogjuk felszerelni.

A dolognak persze megvannak a hátrányai, elsősorban nyilván az, hogy így a közvetlen fűtésünkön nem segítettünk semmit. Másrészt viszont ezzel a fenti problémákat kikerültük, hiszen a felszereléssel így számottevő kárt nem igazán tudunk okozni. Ráadásul a melléképület kis mérete és elég rossz minőségű szigetelése miatt valószínűleg könnyebben mérhető lesz a kollektor teljesítménye, és könnyebben el tudjuk majd dönteni, érdemes-e újra belefogni az építésbe, ezúttal komolyabb szándékkal. A rendeltetési hely az első képen, a nyárfától balra elhelyezkedő falfelületre került. A fotó késő délután készült, látható, hogy ekkor a napsütés az eresz árnyékát kivéve viszonylag zavartalanul éri ezt a részt.


A könnyűszerkezetes épület jellemzői alapvetően befolyásolják, hogyan kell a kollektor kivezetéseit megszerkeszteni. Először is figyelembe kell venni a fal vastagságát, hogy az átvezető csövek beérjenek a belső térbe, illetve azért is, hogy tudjuk, milyen távolságot kell elhagyni az épület sarkától. Ezen kívül lényeges még, hogy a falban levő függőleges faoszlopokat ne trafáljuk el, amikor a megfelelő nyílásokat létrehozzuk. Miután a falvastagságot 22-23 centiméterben megbecsültük, a kollektor hátlapján levő lyukak helyét a fagerendákat kikerülve jelöltük meg. (Ennél szebben ezt nem tudom megfogalmazni, valójában a folyamat sokkal nagyobb szenvedés volt sok méricskéléssel és még több fejvakarással.) Így ha minden jól megy, akkor csak a burkolaton, egy betonit lapon, némi kőzetgyapot szigetelésen és egy réteg lambérián kell majd keresztülvágnunk magunkat a felszerelésnél. Hát, mit mondjak, szép lesz...

A megfelelő méretre vágtunk két darab 11 cm átmérőjű PVC csövet, és beragasztottuk őket a helyükre. A kollektor elosztódobozába nagyjából 5 centi "belógást" hagytunk, míg ellenkező irányban az épület falvastagságának megfelelő távolságot. A képen ismét látható még egy újdonság, amiről még nem volt szó, az elosztódoboz oldalfalainak szigetelése, rövidesen erről is érkezik majd a részletesebb leírás.


2013. március 16., szombat

Egy dolgos és eredményes nap (2. rész)

Miután a tegnap leírtam, hogyan készítettük elő a sörkollektor szigetelésének az abszorbert körülölelő részét, ma magára a szerkezet lelkét adó alkatrészre térek át. E munka folyamán ismét olyan nehézségekkel szembesültünk, amelyek első pillantásra egyáltalán nem tűntek fel, de végül sikerrel vettük az akadályokat.

Elsőként az elosztódoboz egyes lyukaiba sörösdobozokat helyeztünk. A kollektor terve szerint - amelyet egyébként viszonylag alapos internetes kutatómunka előzött meg - az abszorberünk egyes csöveiben a sörösdobozok felfelé szűkülő irányban helyezkednek majd el, tehát a levágott talpuk lefelé néz majd. Állítólag így valamivel kedvezőbb a csatorna formája a légáramláshoz. Az összeszűkülő felső rész a korábban megmutatott módon - legfeljebb némi reszelés árán - elfér a lyukakban, a  másik elem esetében azonban kissé össze kellett gyűrni az alumíniumot, hogy be tudjuk illeszteni. Ennek nyomai valamennyire látszanak is a második képen.



A dobozok rögzítéséhez hőálló ragasztót használtunk, ami nem olcsó mulatság, de sajnos elkerülhetetlen. Legalábbis a magam részéről nagyon remélem, hogy szükség lesz erre az extra tulajdonságra, mert tényleg felmelegedik majd az alumínium...


A ragasztónak szüksége van néhány órára, amíg kellően megköt, ezért valójában ekkor csináltak meg azt, amiről tegnap volt szó. Amikor minden elkészült és a beragasztott elemek is stabilnak tűntek, akkor az abszorber egyik végét - vagy hogy egy szép idegen szót használjak: terminálját - becsavaroztuk a helyére, majd a hosszú, egymásba csúsztatott sörösdobozokból álló csöveket hozzáillesztettük ehhez . A képen felhívnám a figyelmet a bal oldalon látható, a rétegelt lemezt rögzítő L alakú "vinklire", amely legfőképpen azért helyezkedik el ilyen magasan, mert csupán így lehetett a csavarhoz értelmesen hozzáférni... (Természetesen van egy ugyanilyen a szemközti oldalon is.)


A munka utolsó fázisa a másik terminál rögzítése volt, ez sajnos igazi kínszenvedéssel ért fel. A problémát az okozta, hogy a több hónappal ezelőtt összeállított csövek hossza jelentősen különbözött egymástól, mert az egyes sörösdobozok nem egyforma mértékbe csúsznak bele a másikba... Ezt az anomáliát mindenképp ebben a lépésben kellett kijavítani, mert a csövek két végét az imént leírt módon már egy-egy merev vonalban meghatároztuk. Ráadásul ezen felül az utolsó elemeket így egyszerre kellett mind a tizenhárom csőhöz csatlakoztatni, ami szintén nem bizonyult egyszerű feladatnak. Nem igazán lehet mindezt és a közben felmerülő kétségeket és görcsölést prózában leírni, talán akkor mondom a legtöbbet, ha egy szóval jellemzem az egészet: szívás. Az alábbi fotó egy már "majdnem jó" pillanatot örökít meg, valahol a folyamat kétharmadánál...


Végül nagy nehezen sikerült összeállítani mindent és becsavarozni a második elosztódoboz "bejáratát" is, de a tapasztalatok alapján legközelebb egész más módszerrel oldanánk ezt meg. Elég lenne előzőleg a csövek egyik oldalát beragasztani, a másik végére pedig egyszerűen addig csúsztatnánk fel a lyukas lemezt, amíg a helyére nem kerül. Ha a "gyűréses" oldalt hagyjuk meg erre a célra, akkor aligha sodródunk olyan kínos helyzetbe, mint amivel most foglalkoznunk kellett.

Végül következzen egy büszke csendélet egy jól sikerült nap eredményéről:


2013. március 15., péntek

Egy dolgos és eredményes nap (1. rész)

Noha tegnap délután egy kertészkedős bejegyzést tettem közzé, valójában a nap nagy részét a sörkollektoron való ügyködéssel töltöttem. Édesapám hathatós segítségével sikerült elég radikálisan belendíteni a szerkezet építését, remélhetőleg ez a nekibuzdulás ki is tart majd az elkészülésig... Mindenesetre az egész haladásunkat nem akarom egy posztba sűríteni, mert ez egyrészt túl hosszú lenne, másrészt valószínűleg áttekinthetetlen is. Inkább két önmagában is értelmezhető részre osztom a dolgot, annak ellenére hogy a valós munkafolyamatok lényegében egyszerre történtek.

Nézzük előbb, hogy mit is kezdtünk a kollektor borításával! Először is kivágtunk két 11 cm átmérőjű lyukat a hátlapból, ahol majd a levegő ki- és beáramlása fog zajlani. Ezeknek a pontos helyéről majd egy külön írás (egy harmadik) fog szólni, nem is tudom, hogyan fogom tálalni a meghatározásukat. Elöljáróban csak annyit, hogy szoros kapcsolatban állnak azzal, hogy hova akarjuk elhelyezni a berendezést... Szóval e nyílások dekopír fűrésszel való kivágása után berajzoltuk a majdani elosztódoboz méreteit az oldallapokra, majd az abszorbernek kijelölt felületre 5 cm vastag kőzetgyapot lapokat ragasztottunk (sima sziloplaszttal).



Természetesen később a középső részre is került szigetelés. Ezt követően párazáró fóliával borítottuk be a gyapotot, ezt a fához, illetve az OSB-hez tűzőgéppel rögzítettük.



Az oldallapokon hasonló módon helyeztük el a szigetelést, itt annyi trükkre volt szükség, hogy először belül kellett rögzíteni a fóliát, és csak azután "beletekerni" a gyapotot.



Leírva milyen gyors és egyszerű is ez... A gyapot és a fólia is építkezési maradék, tehát ez a lépés nem igényelt számottevő pénzbefektetést, ugyanakkor kulcsfontosságú, hiszen egyáltalán nem akarjuk, hogy a nagy nehezen összegyűjtött hő rossz irányba távozzon a kollektorból. Még a hétvégén igyekszem a következő részben dokumentálni azt is, mi történt ugyanebben az időben az abszorber összeállításának frontján.

2013. március 14., csütörtök

Szezon előtt

Az elmúlt pár napban - még a beköszönő ítéletidő előtt... - sor került az első kültéri kerti munkáimra, konkrétan felástam néhány ágyást. Idén nagyobb területet akarunk befogni veteményesnek, mint eddig, így részben szűz földet kellett feltörnöm, de a nedvesség miatt ez nem okozott gondot. Igazság szerint ez nem túl látványos munka, de mégis meg kell emlékezni róla. Már csak azért sem hagyható figyelmen kívül, mert idén egy nagyobb léptékű kísérletet is véghez szeretnék vinni, ami épp az ásással kapcsolatos. Tavaly és tavalyelőtt szorgalmasan átforgattuk a földet ősz végén és tavasszal is, ahogy az egy dolgos kertészhez illik, a neten való olvasgatás közben viszont többször belefutottam abba az ötletbe, hogy ez nem feltétlenül szükséges. Elég lusta vagyok hozzá, hogy ezt a lehetőséget érdekesnek találjam, szóval idén a kertünk egy részét nem fogom felásni.

Ezekbe az "ásás nélküli" ágyásokba még késő ősszel dughagymákat ültettem, amelyek minden gond nélkül át is teleltek, bár hetekig voltak hó alatt. Ezekről készült a mai első fénykép. Egyelőre nem tisztázott, hogy újhagymaként fogyasztjuk majd el őket, vagy megvárjuk, amíg a szára elszárad és a hagyma megnő és bevörösödik.


Máshol ugyanakkor fokhagymákra bukkantam, ami ennél jóval nagyobb meglepetés volt... Valószínűleg tavaly nem szedtük össze az összeset. Egyrészt ez jó hír, mert persze jól jön majd ez a fűszernövény, de most az ásást alaposan megnehezítette, mert kerülgetni kellett mindegyik példányt.


Közben a palánták odabent szépen fejlődnek, azt hiszem itt az ideje erről is megemlékezni. Az első sziklevelek után megjelentek a rendes paprika- és paradicsomlevelek, így már sokkal könnyebb őket megkülönböztetni is. Sajnos néhány kis növény elég satnya volt, páran ki is dőltek, ezek helyett újakat ültettem. A képeken látható tollakból és befőttes gumiból összetákolt szerkezet pedig az adott palánták megtámasztásával azok megerősítését akarja elérni, eddig sajnos nem sok sikerrel.



2013. március 9., szombat

Heuréka!

Többszöri próbálkozás után ma újra nekilendültünk, illetve személyesen én is nekilendültem a sörkollektor-elosztódoboz elkészítésének. A folyamatot ezúttal is képekkel fogom illusztrálni.

Mint alább látható, az OSB lapokat más anyagra cseréltük, ez két összeragasztott - vagy ha tetszik akkor egy megduplázott vastagságú - rétegelt lemezből áll össze. Valamivel vastagabb és jóval nehezebb lesz így az elem, mint OSB-vel, de egyben sokkal kevésbé törékeny is, ami a lyukak  kivágásánál kulcsfontosságú. A tervek alapján bejelöltem a majdani nyílások középpontját. A sörösdobozok szélességére továbbra is 7 centimétert szántam, a korábbi, ezzel kapcsolatos kétségek az akkori próbálkozás pontatlanságából származtak.


A szerszámot is lecseréltük. A lyukfűrész - legalábbis angolul "hole saw" a neve, ezt a dobozáról tudom - hasonlatos az elsőként alkalmazott eszközhöz, de jóval stabilabb és strapabíróbb is annál. (Talán még képen is meglátszik...)  A majdani lyukak nagyságrendileg be tudják majd fogadni a sörösdobozok teljes átmérőjét, az ilyen méretű lyukfűrész (64 mm) volt a legígéretesebb a készletben.


Először egy fúróállvánnyal szerettünk volna dolgozni, de szerencsére kiderült, hogy a vágás pontosságán többet segít, ha egyszerűen előfúrunk a lyukfűrésznek. Ezeket a jelzéseket néhány hajszálnyival beljebb tettem a tollrajznál, így a körív még a 7x7-es négyzeten belül marad, de távolabb kerül az elem szélétől. Ezt a kis trükköt néhány próba után határoztuk el, az egyik ilyen szerepel a képen is.


Maga a vágás két részből állt össze. Először egyik oldalról körülbelül az elem vastagságának feléig bevágtam a lyukakat, majd a másik oldalról - mivel az előre kifúrt jelzés ott is nagyszerű támpontot ad - befejeztem a dolgot. Erre az újabb ügyeskedésre azért volt szükség, mert amikor közvetlenül, egy oldalról "támadtunk", akkor a kivágott korong hajlamos volt teljesen beleszorulni a lyukfűrészbe, és enyhén szólva nem volt túl kellemes és gyors munka kipiszkálni. A két részes módszerrel sokkal kevésbé süllyed be a fűrész az anyagba, így szinte nem is okozott gondot a dolog. Erről az epizódról nem sikerül jó képet lőni, utólag sem szenvedtem vele inkább, talán el lehet képzelni.




Egyelőre csak az egyik elem készült el, de a másikat is ugyanígy szeretném majd megcsinálni. A hozzánk legközelebbi, vonallal leválasztott részt le fogjuk vágni, az nem része a sörkollektornak. Végül következzen egy csendélet az abszorber csatlakozásáról:

2013. március 8., péntek

A sörkollektor váza

Ma délután összecsavaroztam a sörkollektor vázát, tehát a hátlapot és az oldallapokat. Végre valami kézzelfogható eredmény... A képek önmagukért beszélnek, csupán néhány részletet mellékelek hozzájuk.


A hátlap egy 104x210 centis OSB lap. Eredetileg 105 cm széles lenne, de valahogy keskenyebbre sikerült. Szerencsére nem okoz fennakadást ez az elég durva pontatlanság, ezzel együtt sérti a büszkeségemet, ennyire azért nem vagyok amatőr... A kőlapok középen arra szolgálnak, hogy a sokáig oldalára állítva tárolt, és így elég "púpossá" vált lapot kisimítsák. Ez körülbelül egy nap alatt nagyjából sikerült is, a többit majd a csavarok bevégzik.


Az oldallapok építkezési maradékból, hajópadlóból készültek 14x210 cm, illetve 14x100 cm-es méretben. Sajnos ez a szélesség csak két szál összeragasztása után áll elő, és elég sok hulladék termelődik.  Balra ezekből látható két példány, melyeknek lesz még szerepe. A hosszú vágásokra még korábban egy asztalos rokonunkat kértük meg. Ezt némileg csalásnak érzem, de tény, hogy a pontos derékszögek és a szép illeszkedés ebben az esetben nem mellékes, mert szinte minden látszani fog a végeredményben is.



A hátlap segítségével kerestem meg a derékszögeket, a negyedik elem csatlakoztatásánál pedig a rövidebb oldallappal azonos hosszúságú hulladékokat pedig távtartónak illesztettem be (ezek persze nincsenek rögzítve). Így a hosszú oldalak görbületét - ha a "hasat" befelé fordítjuk - nagyjából ki lehet védeni. Mivel a padló építkezés utáni maradék, esélyes, hogy a görbe, gombás vagy háncsos, a szép darabok ugyanis be lettek építve. Nem gond a hullámosság, csak oda kell rá figyelni. 


Ezek után nem maradt más hátra, mint ráfektetni a keretre a hátlapot, és több helyen összecsavarozni a kettőt. A korábban közzétett terveken látszik, hogy 25 mm vastag hajópadlóval számoltunk, ennél valamivel vékonyabbak ezek a szálak. (Lerakás közben egyébként igen emlékezetes pillanatokat tud okozni, ha egyik szál sokkal vastagabb, mint a másik...) Itt ez most hasznos, mert ugyebár a hátlap is keskenyebb a tervezettnél. Az OSB valamivel még mindig kisebb, de mindkét hosszanti oldalon néhány milliméter marad el, ami funkcionális problémát messze nem jelent.

Holnap valószínűleg újabb kísérletet teszünk az elosztódoboz elkészítésére. Ez nagyobb kihívás, mint a leírt mai barkácsmunka, az új módszer viszont kecsegtetőbbnek tűnik az előzőeknél.

2013. március 7., csütörtök

A visszaforgatás művészete

Elérkezett az idő, hogy újabb témát nyissak, méghozzá egy olyat, ami számos szempontból érdekes. Túlzottan hosszadalmas monológba nem szeretnék bocsátkozni, de meg kell említenem, hogy a komposztálás mind a gyakorlati haszna, mind a szemléletmódja miatt kulcsfontosságú technológia. A talaj tápanyagokkal való felfrissítését és a szerves hulladék kezelését egyszerre oldja meg, miközben az ember még szinte akaratlanul is közelebb kerül a nyers biológiai élet egyes folyamatainak megértéséhez. Igen, az ilyesmi hasznunkra válhat, hiszen magunk is élőlények vagyunk. Olvastam olyan leírásokat, amelyek a komposzt filozófiájáról, sőt, teológiájáról szóltak... Ilyesmibe itt nem bocsátkozom, de a saját tapasztalatokról örömmel számolok be.

Valójában nem egészen magától értetődő, hogy a komposztálást külön címke alatt, vagy a kertészkedéssel együtt érdemes kezelni. Két fő oka van, hogy külön vettem őket. Az első az, hogy megpróbálom követhetővé tenni a tevékenységek egyes részeit az olvasók számára. Ha az összes munkát összeilleszteném, amelyek szoros kapcsolatban vannak egymással, egy idő után csak egy címke lenne az egész világra... A másik ok konkrétabb, ezt az imént már említettem is: a folyamatnak nemcsak kimenete, hanem bemenete is van. Az a helyzet, hogy - jórészt a komposztnak köszönhetően - jelenleg már szinte csak a különböző csomagolások, zacskók és palackok landolnak nálunk a szemetesvödörben, csak ezektől kell megszabadulnunk. Nem hangzik eget rengető dolognak, de ha belegondol az ember, akkor ez mind pontosan olyasmi, amelyekre eleve semmi szüksége sem lenne senkinek. Összehasonlíthatatlanul feltűnőbbé vált így, hogy az egész szemétszállítás, -tárolás és az összes erre alapult szolgáltatás mennyire torz szerepet játszik a mindennapokban.

Külön haszna az egész folyamatnak, hogy felhívja a figyelmet az élet lucskos, ragadós, kibogozhatatlan természetére. Szeretjük azt hinni, hogy egy tiszta, szabatos, megtervezett környezetben élünk, pedig nem is állhatnánk ettől távolabb. Tudom, rengetegen undorítónak neveznék a lenti képeket, ha konkrétan rákérdeznék. Van ott ki tudja mikor kihajított répa, rohadt krumpli, fahamu, cefremoslék, tojáshéj, gyékénylevél, vécépapír-guriga, persze mindez a teljesség igénye nélkül. Ugyanakkor semmilyen érzelem, szembehunyás, és még a kínosan megtartott távolság nem változtat a tényen, hogy az élet burjánzása gyakran így néz ki. Személyes ügy, hogy milyen határtól találjuk visszataszítónak a szerves anyagok bomlását, a születést, vagy akár a betegségeket, sérüléseket. Nagyon sok látványhoz, szaghoz, hanghoz azonban az ember képes minden további nélkül hozzászokni, márpedig például a komposzttal - akinek van rá lehetősége - kifejezetten hasznos lehet megbarátkozni. (Más kérdés, de szeretném aláhúzni, hogy a rémhírekkel ellentétben a jól működő komposztláda szerencsére semmilyen bűzt nem áraszt. Legalábbis a miénk nem, és nem azért, mintha fekete öves mesterek lennénk a tárgykörben...)

Tisztában vagyok vele, hogy városi körülmények között ilyesmivel még így sem lennénk túl népszerűek a szomszédok  között. Vannak kisebb léptékű, hasonló technológiák, amelyek elférnek lakásban is. Talán a későbbiekben ilyesmi is napirendre kerül. Addig is lehetséges viszont saját hulladékunk ilyen összetevőit mások komposztálójába felajánlani. Jól jöhet még az ablakpárkányra, erkélyre telepített kiskertünknek az eredmény, és valamivel több fogalmat kapunk a tetteink következményeiről, mintha vakon a kukába dobálnánk mindent. Ha minden kötél szakad, akkor pedig ott van a többi lehetséges tevékenység. Épp ez a lényeg, mindenki azzal foglalkozzon, ami módjában áll. Se többet ne tegyen, se kevesebbet.

Nem áll szándékomban minden egyes kapcsolódó tevékenységemről beszámolni. Tegnap például a kerítésre tekeredett tavalyi dísztökök elszáradt indáit és fennmaradt terméseit szedtem össze és dobáltam a komposzt tetejére, ahol a képeken láthatóak is; elég látványtalan munka volt és önmagában nem is túl sokatmondó, bár még mindig messzebbre mutat, mint a konyhai maradványok napi rendszerességű kihordása. Esetenként viszont várható azért egy-egy bejelentkezés, főleg összefoglaló jelleggel, illetve nagyobb léptékű ügyködések idején. Nem tudom, mennyire szembeötlő, de a komposztáló láda deszkái maguk is kezdenek termőfölddé változni, nos, ez sajnos egy komolyabb művelet, egy új láda összeütésének előjele, melyre valószínűleg még tavasszal sor kerül. Remélem, hogy akad olyan olvasó, akinél mindez érdeklődésre tart majd számot, és nem csupán a blog nézettsége miatt.




2013. március 2., szombat

Ha ésszel nem megy...

Nem hagyott nyugodni a legutóbbi kudarcom a sörkollektor elosztódobozának bevezető nyílásaival kapcsolatban. Ez lesz ugyebár az a két elem, amelyek összefogják az abszorbert alkotó csöveket, és amelyeken keresztül az abszorber - remélhetőleg meredeken felmelegedő - levegője közlekedni tud. Nem egy nagy ördöngösség a dolog, a megfelelő géppel egy asztalosnak bármilyen bútoranyagból negyedórás munka lenne, nekem viszont elsőre beletört a bicskám.

Másodszorra egy brutálisabb, igénytelenebb módszerrel próbálkoztam, ami elsőre ígéretesebbnek is tűnik. A kimért és kijelölt körlapok szélére fúrtam négy lyukat, majd dekopírfűrésszel kivágtam a köztük kínálkozó területet. A kör kialakítása ezután egy reszelővel való ügyködéssel történt, mint kiderült, az OSB lapok anyagát elég könnyen alakítja ez az eszköz. Mivel éppen egy építkezés után állunk, szerszámokkal szerencsére bőven el vagyok látva... Az eljárás hátránya elsősorban a lassúsága, előnye viszont az, hogy saját magam is el tudom végezni. Bár a blog filozófiájához illene a küszködés folytatása, gyakorlati okokból lehetséges, hogy végül más utat választunk.

Az első ábrán a három munkafázis látható, a második fényképhez melléjük helyeztem a szükséges szerszámokat is. A harmadik képen látszik hogyan illeszkedne az abszorber két csöve az így kialakított lyukakba, melyek egymástól a tervezett távolságban lettek kialakítva. A sörösdobozok közötti viszonylag nagy rés felveti a kérdést, hogy esetleg érdemes lenne-e átszervezni a tervet, hiszen ha közelebb hozzuk a lyukakat, akkor talán még egy cső is elférhet a kollektorban. Így az abszorber napsugárzásnak kitett felületét, és így a szerkezet hatásfokát meg tudnánk emelni. Ez azt jelentené, hogy a dobozok esetében 7 centis átmérőnél kevesebbel is lehetne számolni. Az egyik kérdést még meg sem válaszoltam, de már szült egy másikat...