A szabadföldi kertészkedés számomra egyik legkedvesebb része a talajtakarás. Kedvelem a látványát, és nagyra tartom a jótékony hatásait. A kettő közül az előbbi - a szépség - szubjektív megítélés kérdése, de szerintem szoros összefüggésben van a hasznos tulajdonságokkal, ezért bízom benne, hogy nem vagyok vele egyedül. Hogy mi olyan jó a talajtakarásban? Tegyük fel fordítva a kérdést! Mi jó a csupasz földfelületet szigorúan fenntartó kertművelésben? Az elszigetelten előmeredező növények szigorúsága,a folyamatos gyomlálás és a locsolás robotja sokaknak magát a kertészkedést jelenti, de ez nem válasz a kérdésre...
A természetben a szabadon látható földfelület mindig valamilyen közvetlen gondot jelöl: mérgezett a talaj, nincs nedvességtartalma, vagy valamilyen egyéb okból életre alkalmatlan. Máshol rögtön megtelepszik az élet, és minden apró fénysugarat hasznosít, amely a talajra hullna. A mi kertünk ilyen élettelen, elpusztult terület lenne? Dehogy, ezt nem akarhatjuk. Pontosan az ellenkezőjére, élő, burjánzó, virágzó területre van szükségünk, mert így van esélyünk learatni a
felesleget saját magunk számára. Itt jön a csavar a történetben, amelyre esetleg nem gondolunk rögtön: a kopárság és az élet pusztulása nem véletlen együtt járás. Azt írtam, hogy az üresség a talaj meddőségét jelzi, de fordított kapcsolat is létezik: ha folyamatosan fenntartják, elő is idézi azt. A csupasz felületet könnyen kiszárítja a nap, éjjel pillanatok alatt lehűl, sőt, a számunkra nemkívánatos kártevők, gyomok számára is lehetőséget kínál. Nos, ezekre a problémákra nyújt megoldást a természetes anyagokkal történő talajtakarás, más néven mulcsozás.
A mulcsot ezúttal az udvaron lenyírt, majd kiszárított fűből készítettük, elvileg szakszerűen valami nagyon hasonlót neveznek szénának. Ezzel borítottam be a a borsót és retket tartalmazó ágyásokat. Őszintén mondja meg bárki: nem szebb így?
