Pálinkás alapok

Múlt héten elkezdtük az idei pálinkatermés lefőzését. Ez egy olyan munkafolyamat, amit különösen kedvelek, nagyon tetszik az egész hangulata, és persze a végeredményt is nagy becsben tartom. Sajnos például a hangulatot lehetetlen néhány szóban visszaadni mindaddig, amíg valaki ki nem próbálja, utána pedig ugyebár már felesleges is... Első lépésben tehát inkább a főzés közben használt eszközeinkről és a főbb eljárásokról írok. Az egész lepárlás olyan, mintha egy lekicsinyített ipari-vegyi üzemet indítanánk be az udvaron, de valójában nincs egy összetevője sem, amely ellentmond akár a legszigorúbban értelmezett fenntarthatóság elvének.

A főzéshez természetesen kell egy edény, egy üst. A legalkalmasabb egy szép nagy rézüst, amelyet a következő képen már egy üstházba helyezve láthat a kedves olvasó. (Ez az üst kb. 45 literes űrtartalmú becslésünk szerint.) Az üst fenekén látható szita azt hivatott megakadályozni, hogy a cefre szilárdabb anyaga - jó részben gyümölcsdarabokról van szó - odaégjen az edény aljára. Az üstházban gyújtjuk majd meg a cefre felmelegítéséhez és lepárlásához nélkülözhetetlen tüzet, a füst pedig terv szerint a jobb felső sarokban kivehető fehér elvezetőn át száll majd el.

Az üstöt természetesen le kell zárni, erre mi most egy rozsdamentes acélból készült alkatrészt használunk. Ezt párhuzamszorítók segítségével rögzítjük majd, hogy az értékes gőzök ne távozzanak a réseken keresztül. A berendezés tetején látható egy induló rézcső, ezen át távozik majd a lepárolt pálinka anyaga.

Végezetül essék néhány szó a hűtőberendezésről is! A kék hordó a éppen üres, üzem közben viszont tele lesz töltve vízzel. Ez a víz gondoskodik arról, hogy a gőzök és gázok lehűljenek és kicsapódjanak. A hordó ugyanis két rövid slagdarabon keresztül közlekedik az oldalára rögzített hengerszerű alkatrésszel (magával a hűtővel), tehát abban is hideg víz található. A hűtő belsejében spirálban fut egy vékony cső, amelyhez az üstből érkező rézcső kapcsolódik. Mire a gőz végighalad a spirálon, a nagy mennyiségű víz lehűti, így alul egyszerűen kicsöpög. Eközben természetesen a hűtőben levő víz is felmelegszik, de ez a felfelé távozni tud, a hordó aljáról pedig hideg víz érkezik a helyére. A meleg felfelé száll, ezt tudjuk, és kevés látványosabb alkalmazása lehet ennek a tételnek. Mivel a főzés rendszerint hideg, őszi időben zajlik le, velem gyakran előfordul, hogy a hordó tetején összegyűlt meleg vízben nyugtatom a kezemet. Elég azonban néhány centivel mélyebbre nyúlni, hogy elérjük a hideget... Egy ekkora hordó víz bőségesen elég egy egész napi munka véghezviteléhez (alig néhány százalékát fűtjük fel), csupán az szivárgásokat kell pótolni.

Mondanom sem kell, hogy ehhez az egyszerű sémához azért még számos trükk és sajnos különböző bakik is tartozhatnak (nem beszélve a komolyabb balesetekről), a részletekre azonban későbbi bejegyzésekben szeretnék sort keríteni.