Pároztatás

A kecskékkel való foglalkozás annyi időt vesz el az embertől, amennyit szán rájuk. Nagyon ritkán fordul csak elő, hogy ne történne valami figyelemre méltó. Egyszer kiugranak a karámból, máskor leoldják magukról a karabinert. Egyszer túl mohón esznek, máskor lesoványodnak. Ugyanakkor a viselkedésük egyben folyamatos műsort is jelent, mindig van miről beszélni, van min csodálkozni. Mindez hihetetlen lett volna számomra még csak néhány hónappal ezelőtt is.

Időközben például a két harcoló felet (Pufit és Rozit) kénytelenek voltunk szétválasztani, mert a kergetőzés és a korlátokon való átugrálás idegesítő méreteket öltött. A nagyobb kecske tehát kint maradt a kifutón, a kisebb pedig bent az ólban. Amíg enyhe az idő, addig ezzel nincs gond, később azonban további költözködésre lehet szükség...

Alapjában véve azért tartunk kecskét, hogy egészséges kecsketejhez jussunk, csakhogy jelen pillanatban egyik jószág sem tejel. Az idősebbet elvileg vemhesen vettük, de egyikünk sem tudja pontosan ellenőrizni, tényleg áldott állapotban van-e, a fiatalabb pedig még egyszer sem ellett. Kb. három hete azonban észrevettük rajta az ivarzás jeleit (étvágytalanság, vöröslő altesti részek, farokpörgetés), így a következő periódusra szereztünk neki egy bakot. A bak a búr fajtából való, elég furcsa kinézetű egyed, aki néhány nappal ezelőtti megérkezése óta kitartóan próbálkozik a megtermékenyítéssel. Rozi egyelőre nem hagyja magát, mi pedig csak remélni tudjuk, hogy ha most nem is, a három hét múlva érkező következő ciklusban megtörténik, aminek meg kell történnie...

A képeken láthatónál azért jóval közelebb kerültek már egymáshoz az elmúlt napokban. (Itt jegyezném meg, hogy az emberi szemek fotóin megjelenő vörös foltra számos javítási lehetőséget találtam, a kecskéken látható kékségre viszont semmit. Botrány...)