Eblakoma

Mivel családommal együtt teljesen újoncok vagyunk a kutyatartás témakörében, szinte minden részlet egy kisebb meglepetés erejével hat ránk. A legnehezebben felfogható mind közül az a folyamat, ahogy a kutyus eddig ismeretlen színt visz a hétköznapjainkba. Van abban valami nagyon helyénvaló, ahogy a szaladgálásával, dörgölőzésével és ugatásával életet lehet az udvar eddigi mozdulatlanságába, még akkor is, ha messze nem minden tevékenységének örülünk... Nehéz ezt találóan megfogalmazni.

A mai nap folyamán a kutya- és általában az állattartás egy újabb előnyébe kóstoltunk bele. Az állatok jó részét törzsfejlődésük olyan táplálék fogyasztására is alkalmassá tette, ami emberi szemmel gusztustalan, ehetetlen, emészthetetlen. Alice számára ez volt az egyik első alkalom, hogy a családi ebéd maradékából kapott csemegét. Eddig szinte kizárólag tápot evett, ami fenntarthatósági szempontból nem túl nagy büszkeség számunkra , de részben idő-, részben tapasztalathiány miatt elkerülhetetlen volt. Most emellett a sült csirkecomb porcosabb, nekünk elrághatatlan részeihez is hozzájuttattuk. (Magát a csontot nem adtuk oda, mert állítólag szilánkosra törik, és a torkán akadhat.) A kutya gyakorlatilag úgy nyalta be ezeket, mintha fagylalt lett volna, és szemlátomást elégedett volt a koszttal.

Az igazi egyensúlyi életmód egyik sarkalatos pontja, hogy nem létezik olyan, hogy szemét. A mai is egy apró lépés volt ebbe az irányba.