Terem a szilvafa

Ha nem egy városi betondzsungel legélettelenebb, holdbéli táján lakik valaki, akkor az elmúlt hetekben valószínűleg találkozott teljes díszben pompázó, terméstől rogyadozó szilvafákkal. Igen könnyű őket észrevenni, mivel a lehullott és széttaposott szemek édes illatukkal odavonzzák a legkülönbözőbb rovarokat is. Ahol én élek, számos vadszilvafa is fellelhető, amelyek minden emberi beavatkozás nélkül, az út mentén fejlődnek, és édes-savanyú ajándékot adnak a vállalkozó kedvű szüretelőknek.

Most azonban egy nemesített szilvafáról lesz szó, amelyet a kertünkben nevelünk. Ahogy a képeken is látszik, egy fiatal növényről van szó, ezért is támadhatta meg sikeresen a leveleken és gyümölcsökön megfigyelhető betegség. Mindazonáltal a termés fogyasztható és finom, a mennyiségére pedig egyáltalán nem lehet panasz. Néhány ágat fel kellett támogatni, nehogy földig hajoljanak vagy letörjenek a szilva súlya alatt. (A hordót a lehullott szemek összegyűjtésére tettük oda, azokból idővel cefre lesz majd.)

A kötelező gikszer

Sok örömteli bejegyzés után most egy kicsit önkritikusabb hangot kell megütnöm. Sajnos a palántáról nevelt paradicsomok gondozása ebben az évben elég sok kívánnivalót hagyott maga után. A okok részletei tanulságosak, de annyira sokrétűek - beleértve például ember és ember közti félreértéseket is - hogy leírva minden mentegetőzésnek tűnne. A lényeg, hogy a növényeket végül nem kötöttem fel, nem igazán öntöztem és alig törődtem az őket megtámadó betegségekkel is. Az eredmény természetesen a kisebb mennyiségű és gyengébb minőségű termésben mutatkozik meg, ami a tavalyi nagyszerű év után komoly csalódás.

A képeken is látszik, hogy itt bizony pusztító szabadság uralkodik, az elvadult körülmények nem igazán kedveznek a paradicsomnak. Nem szeretném sokáig húzni ezt a szégyenletes epizódot, de azt hozzá kell még tennem, hogy így is jutott azért a gyümölcsből az asztalunkra. Legközelebb igyekszem majd jobban figyelni, ezzel együtt mindenkit csak biztatni tudok, hogy ültessen palántát. Valószínűleg egyébként a paprika pompás fejlődéséhez hozzájárult, hogy elválasztottuk a paradicsomoktól, nem csak a körültekintőbb gondozás miatt, hanem mert a két faj nem kedveli egymás társaságát.

A gondoskodás eredménye

Az organikus kertészkedés egyik alapszabálya, hogy a talajt nevelni kell. Nem pontosan úgy mint egy gyereket, egy háziállathoz viszont nagyon hasonlóan. A talaj ugyanis nem egy szervetlen nyersanyag, nem egy kikezdhetetlen helyi adottság, hanem egy élő rendszer, amelyre tekintettel kell lennünk. Ennek megfelelően sokkal többet és persze sokkal kevesebbet is el lehet érni a gondoskodással, mint azt elsőre esetleg gondolnánk.

Ennek a folyamatnak az egyik velejárója, hogy a frissen feltört földből általában sokkal bujábban és sokkal gyorsabban bújnak elő a gyomnövények, a több éves művelés pedig annyira a haszonnövények igényeihez igazítja a környezetet, hogy a régi ágyásokban gyakran futunk bele spontán, emberi beavatkozás nélkül szaporodó zöldségekbe. Mindez jó részben a komposzt szétterítésének is köszönhető, ezért talán az sem meglepő, hogy a komposzttárolók is hasonló folyamatok színhelyei. Még tavasszal új tárolót építettünk, így a régivel együtt két helyen is megfigyelhető volt a még tavaly vetett dísztökök kibújása. Persze jobban örültünk volna, ha valami ehető terményt kapunk ajándékba, de azért ez sem rossz. Emellett paradicsomot és uborkát is tudok mutatni a képeken, ezeket sem mi vetettük el, legalábbis nem tudatosan.

Aratás: paprika

A mai napon egy kevés kommentárt igénylő bejegyzés következik. A képek többet mondanak a szavaknál. Az alább látható paprikafajták közül kettőt - az elsőt és a másodikat - a magok elültetése óta szemmel tartom. Jóleső érzés learatni a termést. Mellesleg a kis zöld ördögien erős tud lenni... A harmadik, úgy nevezett kápia paprika már most is fogyasztható, de pirosan még ízletesebb lesz.

A meleg jót tesz a növényeknek, a gondozás nemkülönben.