A nagy esemény

Az elmúlt hetekben egyre inkább foglalkoztatott bennünket a gondolat, hogy mit várjunk Pufi nevű kecskénk ellésétől. Mindenki reménykedett benne, hogy gond nélkül lezajlik a dolog, de erre persze nem lehetett mérget venni. Ráadásul a kecske terebélyes hasa arra engedett következtetni, hogy bizony nem is egy utód rejtőzik odabent.

Az elmúlt hétfőn aztán hajnalban megtörtént a nagy esemény, szerencsére probléma nélkül. Viszont számításaink szerint 4 napos késéssel... A megérkező állatkák nagy örömet hoztak a házhoz: két nőstény és egy hím kecske jött a világra, és eleddig mindegyikük egészséges. Utóbbi kijelentés Pufiról is elmondható, bár a hármas ellés szemmel láthatólag alaposan kimerítette... Nehéz szavakkal lefesteni azt a családi idillt, ami rögtön eluralkodott az ólban. Egyelőre beszéljenek inkább a képek. (Mellesleg ezeket sem egyszerű elkészíteni, mert az anya nagyon vigyáz a kicsinyeire, folyton ott téblábol körülöttük, ha közelít az ember...)

...és egy siker

Az előző évekből eltett paprikamagok életképtelensége elég nagy csalódást okozott számomra, annak ellenére, hogy a többi palánta fejlődésével jelen pillanatban nincs különösebb gond. Valószínűleg még a héten ki is fogjuk ültetni a növények egy részét a kertbe. Ezzel egy időben viszont akadt valami más, ami örömet okoz: a korai vetés, a hagyma és retek sikere.

Természetesen ez a "siker" is árnyalt, hiszen korántsem mindegyik retekmag hajtott ki, ugyanakkor épp eleget vetettem el ahhoz, hogy így is legalább egy-két hétig kerüljön belőle az asztalunkra. Másrészt őszintén szólva nincs sok tapasztalatom az ilyen korai vetéssel kapcsolatban, nem tudtam mit várjak tőlük. Most viszont elmondhatom például, hogy szerencsére a talajtakarás alól is szépen kihajtott minden és hogy a március közepén kilátástalannak tűnő ültetés egyáltalán nem volt tévesen időzítve. Nem az első eset, hogy a kertben belefutok a "kezdők szerencséjébe". Néhány szezon múlva aztán jöhetnek a váratlan csapdák ilyen téren is...

A felvételek kiadós esők után készültek, a fényképezés után néhány órával muszáj volt rászánni magunkat a gyomlálásra. Az ágyások közt látható vakondtúrásokban találtam kifordított hagymát is, de mivel ez az állat a gyümölcsfák számára igen hasznos, nem tervezek különösebb retorziót.

Egy kudarc...

Mindeddig nem tettem közzé semmit az idei palántázásról, pedig a korábbi évekhez hasonlóan ezúttal is próbát tettünk több zöldséggel is. A tavalyi évhez képest két dolog különbözött:

1) Virágföld helyett palántaföldbe ültettük a magokat.
2) A január végi időpont helyett március közepén kezdtünk bele a folyamatba.

Mindkét változtatás ésszerűnek tűnik még akkor is, ha az eredmény nem lett egyértelmű. A paprikák ugyanis szinte teljes egészében "elfelejtettek" kicsírázni, és a paradicsomok esetében is többszöri ültetésre volt szükség... Főleg az előbbi érint érzékenyen, jómagam úgy érzem, mintha régi ismerősök cserbenhagytak volna. Szerencsére az idén újdonságként elvetett kukorica szépen növekszik (a második képen látható hosszú növénykék), ami némi vigaszt nyújt. Bár még tervbe van véve egy utolsó mentő kísérlet, de nagyon úgy tűnik, hogy az idei paprikapalántákat a piacról kell beszereznünk.

Nyerni vagy nyerni?

Nem titok, hogy ez a blog az ipari civilizáció hanyatlásával kapcsolatos kihívások kezelését, az ehhez szükséges ismeretek megszerzését tűzi ki célul. Ehhez a törekvéshez a nagy ellátórendszerektől való minél teljesebb függetlenedés szervesen hozzá tartozik, ugyanakkor kis léptékben a teljes önellátást képtelenség megvalósítani. Megtehetjük viszont, hogy minél kevesebb szemetet termelünk, minél kevesebb dologtól "szabadulunk meg". Ha a szemetet kidobjuk az ajtón, visszajön az ablakon... Ráadásul sok mindenről kiderülhet, hogy akár értelmes célra is fordítható némi gondolkodás után. Épp ezért mindig büszke vagyok rá, ha valamilyen apróságnak helyet találok a ház körüli gazdaságban.

Ezúttal a téli tüzelőből visszamaradt kéreg- és gallydarabok kerültek sorra. Ezek a faaprítás helyén egy nehezen megnevezhető masszába állnak össze, amelyet időnként érdemes kitakarítani. De hová tegyük? A szemétbe? Azért egyrészt fizetni kell (nem is keveset), másrészt ellentmond a fenti elveknek. Elégessük? A fűtőértéke minimális, és rendkívül nehéz vele dolgozni. Könnyen átnedvesedik, és általában tele van a rátapadt porral, földdel. Esetleg a magyar vidéken szokásos péntek esti "füstölés" intézményét pörgethetnénk föl vele, de ehhez a szertartáshoz nincs meg bennem a szükséges pirománia, illetve a megfelelően kényelmetlen füstszaghoz épp elég az is, ha a szomszédok űzik a dolgot...

Egy permakultúrát népszerűsítő blogot olvasgatva ugrott be az ötlet, hogy a gyümölcsfáink alatti mulcsot ezúttal ne szénából terítsük le, hanem ezeket a famaradványokat használjuk fel. A gyümölcsfák természetes környezete az erdők szélén található, egyaránt hozzáférnek az éltető napfényhez, és az erdő többi lakója által már előre létrehozott, megfelelő talajtípushoz (illetve a többi fa által biztosított védelemhez, például a szél ellen). A talaj átalakításához a lehullott gallyak és egyéb korhadt fadarabok is jelentősen hozzájárulnak, ezt pedig akár ki is használhatjuk. Kb. egy tucat növényre bőséggel jutott az imént leírt "szemétből".

A talaj feljavítása talán túl ambíciózus tervnek tűnhet, de vegyük figyelembe, hogy nem kerül semmibe, sőt, a jelenlegi helyzetnél rosszabb semmiképp nem lehet az eredménye. Néha van ilyen is, úgy tűnik.

(A kép nagyjából két hete készült, azóta a barackfa szerencsére már virágzik.)

Ágyások

A legutóbb emlegetett ásás után pár nappal később követezett az ágyások kialakítása, valamint az első tavaszi vetés is. A használt ágyások felszínére komposztot terítettem, majd az egészet letakartam szalmával. Utóbbi remekül megtartja a nedvességet a talajban és gátolja a gyomok elszaporodását, egyszerre azonban munkát is ad: az elültetett retek és hagyma fényhez jutását biztosítani kell. A sorok helye ennek megfelelően látszik is. Sajnos mostanában a szél is gyakran megkezdi a lefektetett takarót, ezért a pótlására is oda kell figyelni.

Az utolsó felvételen látható - a rátapadó föld leütése közben eltört - ásóról rögtön eszembe ötlött e blog mottója... Azt, hogy utólag még mennyit kínlódtunk a nyél csonkjának kiszedésével, inkább nem részletezném. Az ember sosem gondol ilyesmire, mikor új dolgot vásárol.

Innen indul minden

Az elmúlt néhány egy-két hétben - a kedvező időjárást kihasználva - számos kültéri munkát el tudtunk végezni. Az alábbi kép tanúsága szerint a veteményeskert felásását is. Ez természetesen nem a végső állapota a területnek, remélem idővel jóleső érzés lesz majd e képre visszatekinteni.

Két gondolatot fűznék hozzá. Az első az, hogy a kertet ebben az évben gyakorlatilag szétosztottuk a családtagjaim között, így - még ha segítünk is egymásnak - egymás mellett számos különböző művelési stílus is teret fog kapni. Talán még az előfordulhat, hogy tanulunk valamit a különböző döntéseink hatásáról a termésre és a kert egészségére nézve. A szalmával letakart téglalap az én részemen helyezkedik el, ezt egy kísérleti ágyásnak szánom, ahol megpróbálok ásás nélkül gazdálkodni.

A második gondolat csupán annyi, hogy a kutyánk nem szándékosan szerepel rengeteg képen, tőle független témákban is. Ő maga szívesen járkál a gazdái körül, és mintha különös érzéke lenne a fényképeken való önkéntelen pózoláshoz. Elkergetni pedig mi értelme lenne? Ebben az esetben mondjuk nem nagy öröm, hogy a jövendőbeli kertben heverészik, de az ilyen jellegű "kártevésnek" rövidesen a veteményes elkerítésével vetünk majd véget.

Szerelmi bajok

Az állatok számára (is) igazi megpróbáltatás tud lenni a párválasztás. A mi jószágaink számára február első felében érkezett el egy ilyen időszak.

Arról korábban már esett szó, hogy a fiatalabb, Rozi nevű kecskénkhez "béreltünk" egy bakot néhány hétre. (A bérleti díj egyébként csupán a kecskébe táplált takarmány volt.) A jellemző időszak ilyen műveletekre valamivel több, mint három hét, mivel ennyi idő telik el a nőstények két tüzelése között, és érdemes két lehetőséget megvárni. Már ha egyáltalán tüzelnek, mert az összegyűjtött források alapján egymás után csak két-három alkalom áll rendelkezésre, évente kétszer... Az első ciklusban a bak kitartóan próbálkozott is az utódnemzéssel, Rozi viszont a szemünk láttára egyszer sem engedte végigvinni a küldetést. Ugyanakkor láttunk gyanús váladékokat a kecske hátsó felén, szóval kettesben lehet, hogy nem volt ennyire szégyenlős... A második tüzelés aztán egy az egyben elmaradt, ami lehet a vemhesség jele is, de korántsem bizonyító erejű.

Ekkorra már annyira összemelegedtek a bakkal, hogy szinte kegyetlennek éreztük magunkat, mikor a hímet hazavittük. Úgy feküdtek egymás mellett, mintha örök idők óta együtt lennének. Azóta a nőstény étvágya visszaesett, és kissé kiszámíthatatlanul viselkedik. Ez is lehet a vemhesség jele, és ez sem bizonyító erejű.

E történésekkel egy időben a kutyánk is - életében először - ivarzani kezdett. A nemi szervéből szivárgó vér (jó, tudom, hogy valójában nem vér, de most mindegy) volt ennek az első jele, a második pedig az, hogy megbetegedett. Olyan furcsa torokhangokat adott ki, hogy nem tudtuk eldönteni, hányingere van, vagy a szokásos rágcsálás légcsövébe juttatott valamilyen tárgyat. Időnként ez hányással is párosult, de nem mindig. Aztán az állatorvostól megtudtuk, hogy ez a hangos lehelés és hörgés közötti zaj a kutyák köhögése. Jó egy hétig kellett kúrálni szegényt, injekciókkal, illetve a kosztjába rejtett gyógyszerekkel is. Ez idő alatt diétára is kellett fogni, és a jól  megszokott tiszta izom, vállas vasgyúró megjelenéséből jócskán veszített is. A tüzelés gyengítette le az immunrendszerét, így fertőzhette meg ez a betegség.

Szerencsére most már minden rendben, bár a "vérzés" még mindig tart. Igyekezzük távol tartani a környék kanjaitól, most jön jól igazán, hogy elég sűrű kerítés húztunk fel. Általában is elmondható, hogy az állatok körül mindig zajlik az élet, de most örökre kiderült számomra, hogy a szaporodás idején e tétel helyessége még látványosabb...

Pároztatás

A kecskékkel való foglalkozás annyi időt vesz el az embertől, amennyit szán rájuk. Nagyon ritkán fordul csak elő, hogy ne történne valami figyelemre méltó. Egyszer kiugranak a karámból, máskor leoldják magukról a karabinert. Egyszer túl mohón esznek, máskor lesoványodnak. Ugyanakkor a viselkedésük egyben folyamatos műsort is jelent, mindig van miről beszélni, van min csodálkozni. Mindez hihetetlen lett volna számomra még csak néhány hónappal ezelőtt is.

Időközben például a két harcoló felet (Pufit és Rozit) kénytelenek voltunk szétválasztani, mert a kergetőzés és a korlátokon való átugrálás idegesítő méreteket öltött. A nagyobb kecske tehát kint maradt a kifutón, a kisebb pedig bent az ólban. Amíg enyhe az idő, addig ezzel nincs gond, később azonban további költözködésre lehet szükség...

Alapjában véve azért tartunk kecskét, hogy egészséges kecsketejhez jussunk, csakhogy jelen pillanatban egyik jószág sem tejel. Az idősebbet elvileg vemhesen vettük, de egyikünk sem tudja pontosan ellenőrizni, tényleg áldott állapotban van-e, a fiatalabb pedig még egyszer sem ellett. Kb. három hete azonban észrevettük rajta az ivarzás jeleit (étvágytalanság, vöröslő altesti részek, farokpörgetés), így a következő periódusra szereztünk neki egy bakot. A bak a búr fajtából való, elég furcsa kinézetű egyed, aki néhány nappal ezelőtti megérkezése óta kitartóan próbálkozik a megtermékenyítéssel. Rozi egyelőre nem hagyja magát, mi pedig csak remélni tudjuk, hogy ha most nem is, a három hét múlva érkező következő ciklusban megtörténik, aminek meg kell történnie...

A képeken láthatónál azért jóval közelebb kerültek már egymáshoz az elmúlt napokban. (Itt jegyezném meg, hogy az emberi szemek fotóin megjelenő vörös foltra számos javítási lehetőséget találtam, a kecskéken látható kékségre viszont semmit. Botrány...)

Növényvédelem...

A tél közeledtével - de furcsa ezt leírni így januárban... - az udvaron elhelyezett dísznövények egyre komolyabb veszélynek vannak kitéve. A levelek lehullása óta ugyanis minden bokor és fa szinte kínálja magát a kutyának egy kis rágcsálásra. Ilyen jellegű események vezettek a képen láthatóhoz hasonló védő szerkezetek kiépítéséhez. Összetevők: tetőlécből készült karók és csirkeháló. A nagyobb növényeket sorsukra hagytuk, azokban igen nehezen tudna kárt tenni a kutyus.

Pufi és Rozi

Ahogyan azt legutóbb említettem, történt egy s más a házunk táján november óta. A legnagyobb változásokat kétségkívül a képen látható jövevény okozta.

Pufinak hívják és a korábban érkezett Rozihoz hasonlóan alpesi kecske. (Ha máskor esetleg núbiait írtam volna, akkor az jókora tévedés volt, mindenesetre elvileg mind a két fajta bőségesen tejel.) Jó megfigyelők esetleg már ebből a képből is észrevehetik, hogy Pufi jóval idősebb Rozinál, egyrészt az ábrázata is hosszabb, másrészt a szarva is jobban hátrahajlott már. A valóságban ehhez még súlybéli és magassági fölény is társul. Ennek megfelelően a megérkezése után Pufi rögtön átvette a hatalmat az ólban, rendszeresen öklelésekkel és kergetésekkel fegyelmezi a kisebbet. Nem véletlen, hogy Rozi a képen is meghúzódik a háttérben...

Folyamatos viták témája a családunkban, hogy mit kezdjünk ezzel a helyzettel. Jómagam azt vallom, hogy hagynunk kell a dolgokat a természetes medrükben, hiszen a kecskék közti verekedés aligha jelent tragédiát. Másrészt persze azt is megértem, hogy néha elég veszélyesnek tűnik fel Pufi lökdösődése és tépkelődése, főként hogy Rozi már eléggé a "szívünkhöz nőtt". Egyelőre abban maradtunk, hogy különös gonddal figyelünk az állatokra.

A képhez hozzá tartozik, hogy Pufit megérkezése előtt elvileg meghágta egy bak, ergo azt várjuk tőle, hogy néhány hónap múlva tejet adjon. A vemhességben azonban egyelőre nem lehetünk biztosak, nem olyan könnyű azt megállapítani...

Dilemma

Az utóbbi hónapokban jócskán megritkultak itt a bejegyzések, ez viszont nem jelenti azt, hogy ez idő alatt nem is történt semmi említésre méltó. A téli és késő őszi időjárás persze sok munkát eleve meghiúsít vagy szükségtelenné tesz, helyettük viszont adódnak mások.

Az új év első bejegyzésében egy képet szeretnék közzétenni a kutyánkról, Alice-ről, akire igen büszkék vagyunk. Noha korábban gyakorlatilag semmilyen háziállata nem volt a családomnak, mégsem okozott különösebb gondot a kutya felnevelése. (Talán nevetségesnek hangzik, de jómagam igencsak tartottam ettől.) Akadnak persze problémák: például jó néhány növényt megrágott a kutya, amit nem kellett volna, de azt is nehéz megszokni, hogy az udvaron véletlenül széthagyott tárgyakat mindig ő találja meg először...

Egy fénykép nem biztos, hogy képes visszaadni, de az állat minden mozdulatából süt az elégedettség. Sokat foglalkozunk vele, egyrészt gondolok itt a játékra, másrészt időnként más kutyákkal is érintkezhet a helyi "kutyajátszótéren". Ott egyébként hozzáértő kiképzők is segítik a dolgukat, hogy bátor házőrzőt neveljünk a kölyökből (méretre már fölnőtt, de a természete kicsit bolondos). 

Öröm ránézni Alice-re, és épp ez veti fel azt a kérdést, ami újra és újra beszédtéma a családban: mivel etessük a kutyát? Eddig ugyanis javarészt tápon élt, kiegészítve néhány maradékkal az asztalunkról. Ez az állapot viszont egyrészt drága, másrészt szigorúan véve fenntarthatatlan. Ha házi kosztot kapna az eb, akkor olcsón és az ipari társadalomtól sokkal inkább függetlenül tudnánk etetni. A másik oldalon viszont ott van két másik érv: a kutyakaja elkészítésére így a mi időnkből kellene szánni, illetve kicsit tartunk attól is, hogy magunkra vegyük a kutya egészségének ilyen mélységű befolyásolását.

A fenntarthatóság legtöbbször több emberi munkával jár, tehát ezen a tényezőn talán még talán túltennénk magunkat. A jelenleg jól működő rendszerről való letérés viszont így sem egyszerű. Egy állattal kapcsolatban nem szívesen kockáztat az ember, itt egy-egy hiba sokkal nagyobb kárt tud okozni, mint a kertben vagy sok más ház körüli feladat esetén... Ugyanakkor előbb-utóbb mindenki rá lesz erre kényszerítve, mert a csodatápok nem mindig lesznek ott a polcokon. Jelen állás szerint mi megpróbálunk fokozatosan áttérni a házi táplálásra, de csak Isten tudja, hogyan tudjuk ezt kivitelezni.

Második lefőzés

A pálinkát kétszer főzzük. Így tudjuk biztosítani, hogy a legértékesebb, legízletesebb anyagok maradnak meg az italban. A második lepárlás sok tekintetben hasonló az elsőhöz, két dolgot mégis ki kell emelnem ezzel kapcsolatban.Az első dolog az üst megtisztítása. Sajnos minden óvintézkedés ellenére a cefre kissé odaégett a berendezésünk fenekére. Tökéletesen nem szedtük fel ezt a réteget, de a nagyját nem árt eltávolítani.

Már csak azért sem szükséges mindent kibányászni, mert - és itt át is térünk a második megjegyzésre - az első néhány deciliter főzet nagyjából úgyis kisöpör minden mérget, ami mozdítható. Épp ezért ezt a részt - szaknyelven szólva a rézelejét - nem is tesszük bele a pálinkába. Két deci főzetet gondolkodás nélkül ki kell önteni, további négyről pedig egy-egy pohárban kimérve, szagolgatással és kóstolással döntünk.Mondanom sem kell, hogy ez a 80-90 fokos anyag még kis kortyokban és hígítva is meg szokta alapozni a hangulatot.

Az egyes üstöket 25-30 fokos mintáknál tekintettük befejezettnek. Statisztika:
- 19 liter almavodka > 10 liter 60 fokos főzet > desztillált víz hozzáadásával 13 liter almapálinka
- 15 liter cseresznyevodka > 8 liter 63 fokos főzet > desztillált víz hozzáadásával 10 liter cseresznyepálinka
- 24 liter szilvavodka > 13 liter 70 fokos főzet > desztillált víz hozzáadásával 18 liter szilvapálinka
A 41 literes végső terméssel igencsak elégedettek vagyunk.

Első lefőzés

A cefre első lefőzésénél alapvetően három dologra kellett figyelnünk. Az első ezek közül, hogy a vodka - az első párlat - megfelelő ütemben csorogjon. Folyamatos, vékony sugarat szeretnénk látni egész végig, ez viszonylag gyors és egyben biztonságos főzést jelent. A csöpögés idegőrlően lassú tud lenni, ha pedig túl nagy tüzet gyújtunk, az képes lehet annyira felforralni a cefrét, hogy utat találjon a hűtőn keresztül az edényünkbe. Egy-két ilyen malőr idén is előfordult, főleg az üstök kezdeti felfűtésekor kell vigyázni. Az is segít, ha nem töltjük egészen tele az üstöt.

A második törekvés, hogy az alapanyagból a magok nagy részét ki akarjuk venni. Ez különösen a cseresznye esetében kritikus, mert annak a magja meglehetősen nagy ciántartalommal bír. A mag talán épp ennek köszönheti jellegzetes, keserű ízét is, de az aromát viszonylag kis mennyiségben is át tudja adni a pálinkának. Mi most egy kis lyukú műanyag hálón - egy közönséges, piros krumpliszsákon - préseltük át a cefrét. Rögtönzött megoldás volt (nem is készült róla kép), talán jövőre gyorsabb és tisztább módszert találunk.

A harmadik fontos dolog, hogy a hűtővíz hőmérsékletét szinten tartsuk. A szerkezet itt-ott szivárog, ezt időről időre pótolni kell, hogy a víz alul és felül is közlekedni tudjon.

A lepárlást addig folytattuk, amíg a megérkező 9-10 decis adag 20-25 százalék környékén tartalmazott alkoholt. Az alkohol az egyik első összetevő, ami elpárolog, ezért a maradékban ilyenkor már alig van szesz, cserébe viszont eszeveszettül savanyú, ami a jövendő italból nem hiányzik. A tesztekhez természetesen be kell szerezni egy fokolót. Remek eszköz, ha nem törjük össze, generációkon keresztül is szolgálhat. A cefre maradékát, a moslékot a komposztra öntöttük, illetve beforgattuk a kiürített ágyásokba.

Egy kis statisztika:
- ~60 kg cseresznyéből lett ~ 15 liter vodka
- ~60 kg almából lett ~19 liter vodka
- ~100 kg szilvából lett ~24 liter vodka

Pálinkás alapok

Múlt héten elkezdtük az idei pálinkatermés lefőzését. Ez egy olyan munkafolyamat, amit különösen kedvelek, nagyon tetszik az egész hangulata, és persze a végeredményt is nagy becsben tartom. Sajnos például a hangulatot lehetetlen néhány szóban visszaadni mindaddig, amíg valaki ki nem próbálja, utána pedig ugyebár már felesleges is... Első lépésben tehát inkább a főzés közben használt eszközeinkről és a főbb eljárásokról írok. Az egész lepárlás olyan, mintha egy lekicsinyített ipari-vegyi üzemet indítanánk be az udvaron, de valójában nincs egy összetevője sem, amely ellentmond akár a legszigorúbban értelmezett fenntarthatóság elvének.

A főzéshez természetesen kell egy edény, egy üst. A legalkalmasabb egy szép nagy rézüst, amelyet a következő képen már egy üstházba helyezve láthat a kedves olvasó. (Ez az üst kb. 45 literes űrtartalmú becslésünk szerint.) Az üst fenekén látható szita azt hivatott megakadályozni, hogy a cefre szilárdabb anyaga - jó részben gyümölcsdarabokról van szó - odaégjen az edény aljára. Az üstházban gyújtjuk majd meg a cefre felmelegítéséhez és lepárlásához nélkülözhetetlen tüzet, a füst pedig terv szerint a jobb felső sarokban kivehető fehér elvezetőn át száll majd el.

Az üstöt természetesen le kell zárni, erre mi most egy rozsdamentes acélból készült alkatrészt használunk. Ezt párhuzamszorítók segítségével rögzítjük majd, hogy az értékes gőzök ne távozzanak a réseken keresztül. A berendezés tetején látható egy induló rézcső, ezen át távozik majd a lepárolt pálinka anyaga.

Végezetül essék néhány szó a hűtőberendezésről is! A kék hordó a éppen üres, üzem közben viszont tele lesz töltve vízzel. Ez a víz gondoskodik arról, hogy a gőzök és gázok lehűljenek és kicsapódjanak. A hordó ugyanis két rövid slagdarabon keresztül közlekedik az oldalára rögzített hengerszerű alkatrésszel (magával a hűtővel), tehát abban is hideg víz található. A hűtő belsejében spirálban fut egy vékony cső, amelyhez az üstből érkező rézcső kapcsolódik. Mire a gőz végighalad a spirálon, a nagy mennyiségű víz lehűti, így alul egyszerűen kicsöpög. Eközben természetesen a hűtőben levő víz is felmelegszik, de ez a felfelé távozni tud, a hordó aljáról pedig hideg víz érkezik a helyére. A meleg felfelé száll, ezt tudjuk, és kevés látványosabb alkalmazása lehet ennek a tételnek. Mivel a főzés rendszerint hideg, őszi időben zajlik le, velem gyakran előfordul, hogy a hordó tetején összegyűlt meleg vízben nyugtatom a kezemet. Elég azonban néhány centivel mélyebbre nyúlni, hogy elérjük a hideget... Egy ekkora hordó víz bőségesen elég egy egész napi munka véghezviteléhez (alig néhány százalékát fűtjük fel), csupán az szivárgásokat kell pótolni.

Mondanom sem kell, hogy ehhez az egyszerű sémához azért még számos trükk és sajnos különböző bakik is tartozhatnak (nem beszélve a komolyabb balesetekről), a részletekre azonban későbbi bejegyzésekben szeretnék sort keríteni.

Derült égből

Amikor korábban fagyzugokról esett szó az időjárás-jelentésben, akkor nem igazán tudtam hová tenni a fogalmat. Mióta azonban a Rákos-patak mellé költöztünk - tehát a környék legmélyebb részeinek egyikére - egész jól sikerült megértenem a lényegét... A hideg levegő nehéz, ezért lesüllyed, ez a folyamat pedig több fok hőmérséklet-különbséget is okozhat. Nem csak műszerekkel mérhető, hanem konkrétan érezhető, amikor hazafelé közelítek.

Múlt hét csütörtökön például hajnalban mínusz 8 fok volt nálunk. Így október elején ez egy kicsit meghökkentő, nem is számoltunk vele. Viszonylag sok paprika volt még kint a kertben, amiknek sajnos ezzel lőttek is. A karalábé viszont elviselte ezt a fagyot viszonylagos épségben. Valójában a kecske miatt aggódtunk talán legjobban, de némi vacogáson és könnyezésen kívül eddig nem viselte meg a hideg; mielőbb tovább kell építeni az ólját, mert ez a núbiai fajta más éghajlati körülményekhez szokott. Ami pedig a kertet illeti, lassan leltárt kell készíteni, és levonni az idei év tanulságait...

Rozi a moziban

Az elmúlt két-három hétben a kecskével kapcsolatos aggodalmaink jó része cáfolatra lelt. Könnyen megszeretett minket (különösen azt aki az ennivalót elé teszi), és általában is nagyon szelíden viselkedik. A kezdeti reszketésnek hamar vége szakadt, most már sokkal inkább kíváncsian szemlélődik. Szokása például az ólja falára feltámaszkodva leselkedni az udvar eseményeire. Érdekes módon a káposztaleveleket nem eszi meg, a száraz kenyér, dísztök, a lepotyogott alma és körte, valamint a fűzfalevelek és vesszők viszont a kedvencei közé tartoznak. Eddig a klímával sem mutatkozott baj, de a nagy téli hidegek idejére az ólat tovább kell majd fejlesztenünk.

Az egyetlen szóba jöhető probléma, hogy Rozi nem igazán viseli jól az egyedüllétet. Különösen ha kikötjük magában legelni. Ilyenkor siránkozó mekegéssel hozza az egész utca tudtára, hogy nem tetszik neki a helyzet. És ebben a kérdésben is nagyon makacs... A kutyával való "barátkozásukat" eddig inkább igyekeztünk meggátolni (ez külön posztot érdemel majd), a családunk pedig nem ér rá mindig tutujgatni a kecskét, így eza kérdés még lóg a levegőben.

Mindennapi kenyerünket...

A kenyér készítése az ember számára szinte szimbolikus jelentőségű, hiszen az egyik legfőbb táplálékunk. Ha nem is minden egyes napon, de alkalmanként már csak ezért is érdemes lenne rá vetni néhány pillantást. Mikor viszont már ott van az ember, akkor rengeteg fogással és trükkel találkozik, amelyeket más süteményeknél is hasznosíthat. A szavak helyett ma főleg a képeknek szánok komoly szerepet.

A bal oldali tálban 500g búzaliszt és 250g rozsliszt, valamint egy evőkanál só található. A jobb oldali edényben kb. 460ml langyos meleg vízben egy evőkanál oldott cukor segítségével felfuttattam 35g élesztőt. Ehhez jött aztán három evőkanál étolaj.

A leghosszadalmasabb fázis a tészta összegyúrása. Elég ragacsos művelet. Utána a tésztát az eredeti méret duplájára kelesztjük (erről az állapotról nem készült kép). A kelesztés után röviden átgyúrjuk, megformázzuk, és ismét - ezúttal 40 percig - békén hagyjuk.

A sütés 175 fokos sütőben ajánlott a színe alapján nyilvánítható késznek a kenyér. Ha a frissensült kenyeret hideg vízzel lekenjük, kifényesedik és megpuhul a héja. Jó étvágyat!

Reszkető kihívás

Ismét óriási fába vágtuk a fejszénket. A képen egy fél éves núbiai kecskegida látható... Az állatot eddig eléggé rideg jelleggel tartották, csak most - tőlünk - kapta a Rozi nevet. Elvadult, rémült kis jószág, sajnos eddig még a káposztaleveleket sem kóstolta meg. Remélhetőleg hamar megszokja majd az új körülményeket, mi igazán jót akarunk neki.

Támaszték rossz időkre

Mivel a málna évelő növény, érdemes köré tartós infrastruktúrát építeni. Ezen elsősorban tartószerkezetet értek, mert a vesszők összevisszaságát ennek segítségével lehet kordában tartani. A képek a mi megoldásunkat mutatják, amelyhez karókhoz és a kerítésdróthoz kötözött alumíniumkábelt használtunk fel. A piros szigetelés azért fakult rózsaszínre, mert a kábel igen sokat tartózkodott a szabad ég alatt... De így legalább leteszteltük, hogy tényleg eléggé strapabíró erre a funkcióra.

Terem a szilvafa

Ha nem egy városi betondzsungel legélettelenebb, holdbéli táján lakik valaki, akkor az elmúlt hetekben valószínűleg találkozott teljes díszben pompázó, terméstől rogyadozó szilvafákkal. Igen könnyű őket észrevenni, mivel a lehullott és széttaposott szemek édes illatukkal odavonzzák a legkülönbözőbb rovarokat is. Ahol én élek, számos vadszilvafa is fellelhető, amelyek minden emberi beavatkozás nélkül, az út mentén fejlődnek, és édes-savanyú ajándékot adnak a vállalkozó kedvű szüretelőknek.

Most azonban egy nemesített szilvafáról lesz szó, amelyet a kertünkben nevelünk. Ahogy a képeken is látszik, egy fiatal növényről van szó, ezért is támadhatta meg sikeresen a leveleken és gyümölcsökön megfigyelhető betegség. Mindazonáltal a termés fogyasztható és finom, a mennyiségére pedig egyáltalán nem lehet panasz. Néhány ágat fel kellett támogatni, nehogy földig hajoljanak vagy letörjenek a szilva súlya alatt. (A hordót a lehullott szemek összegyűjtésére tettük oda, azokból idővel cefre lesz majd.)