Egy kudarc...

Mindeddig nem tettem közzé semmit az idei palántázásról, pedig a korábbi évekhez hasonlóan ezúttal is próbát tettünk több zöldséggel is. A tavalyi évhez képest két dolog különbözött:

1) Virágföld helyett palántaföldbe ültettük a magokat.
2) A január végi időpont helyett március közepén kezdtünk bele a folyamatba.

Mindkét változtatás ésszerűnek tűnik még akkor is, ha az eredmény nem lett egyértelmű. A paprikák ugyanis szinte teljes egészében "elfelejtettek" kicsírázni, és a paradicsomok esetében is többszöri ültetésre volt szükség... Főleg az előbbi érint érzékenyen, jómagam úgy érzem, mintha régi ismerősök cserbenhagytak volna. Szerencsére az idén újdonságként elvetett kukorica szépen növekszik (a második képen látható hosszú növénykék), ami némi vigaszt nyújt. Bár még tervbe van véve egy utolsó mentő kísérlet, de nagyon úgy tűnik, hogy az idei paprikapalántákat a piacról kell beszereznünk.

Nyerni vagy nyerni?

Nem titok, hogy ez a blog az ipari civilizáció hanyatlásával kapcsolatos kihívások kezelését, az ehhez szükséges ismeretek megszerzését tűzi ki célul. Ehhez a törekvéshez a nagy ellátórendszerektől való minél teljesebb függetlenedés szervesen hozzá tartozik, ugyanakkor kis léptékben a teljes önellátást képtelenség megvalósítani. Megtehetjük viszont, hogy minél kevesebb szemetet termelünk, minél kevesebb dologtól "szabadulunk meg". Ha a szemetet kidobjuk az ajtón, visszajön az ablakon... Ráadásul sok mindenről kiderülhet, hogy akár értelmes célra is fordítható némi gondolkodás után. Épp ezért mindig büszke vagyok rá, ha valamilyen apróságnak helyet találok a ház körüli gazdaságban.

Ezúttal a téli tüzelőből visszamaradt kéreg- és gallydarabok kerültek sorra. Ezek a faaprítás helyén egy nehezen megnevezhető masszába állnak össze, amelyet időnként érdemes kitakarítani. De hová tegyük? A szemétbe? Azért egyrészt fizetni kell (nem is keveset), másrészt ellentmond a fenti elveknek. Elégessük? A fűtőértéke minimális, és rendkívül nehéz vele dolgozni. Könnyen átnedvesedik, és általában tele van a rátapadt porral, földdel. Esetleg a magyar vidéken szokásos péntek esti "füstölés" intézményét pörgethetnénk föl vele, de ehhez a szertartáshoz nincs meg bennem a szükséges pirománia, illetve a megfelelően kényelmetlen füstszaghoz épp elég az is, ha a szomszédok űzik a dolgot...

Egy permakultúrát népszerűsítő blogot olvasgatva ugrott be az ötlet, hogy a gyümölcsfáink alatti mulcsot ezúttal ne szénából terítsük le, hanem ezeket a famaradványokat használjuk fel. A gyümölcsfák természetes környezete az erdők szélén található, egyaránt hozzáférnek az éltető napfényhez, és az erdő többi lakója által már előre létrehozott, megfelelő talajtípushoz (illetve a többi fa által biztosított védelemhez, például a szél ellen). A talaj átalakításához a lehullott gallyak és egyéb korhadt fadarabok is jelentősen hozzájárulnak, ezt pedig akár ki is használhatjuk. Kb. egy tucat növényre bőséggel jutott az imént leírt "szemétből".

A talaj feljavítása talán túl ambíciózus tervnek tűnhet, de vegyük figyelembe, hogy nem kerül semmibe, sőt, a jelenlegi helyzetnél rosszabb semmiképp nem lehet az eredménye. Néha van ilyen is, úgy tűnik.

(A kép nagyjából két hete készült, azóta a barackfa szerencsére már virágzik.)

Ágyások

A legutóbb emlegetett ásás után pár nappal később követezett az ágyások kialakítása, valamint az első tavaszi vetés is. A használt ágyások felszínére komposztot terítettem, majd az egészet letakartam szalmával. Utóbbi remekül megtartja a nedvességet a talajban és gátolja a gyomok elszaporodását, egyszerre azonban munkát is ad: az elültetett retek és hagyma fényhez jutását biztosítani kell. A sorok helye ennek megfelelően látszik is. Sajnos mostanában a szél is gyakran megkezdi a lefektetett takarót, ezért a pótlására is oda kell figyelni.

Az utolsó felvételen látható - a rátapadó föld leütése közben eltört - ásóról rögtön eszembe ötlött e blog mottója... Azt, hogy utólag még mennyit kínlódtunk a nyél csonkjának kiszedésével, inkább nem részletezném. Az ember sosem gondol ilyesmire, mikor új dolgot vásárol.

Innen indul minden

Az elmúlt néhány egy-két hétben - a kedvező időjárást kihasználva - számos kültéri munkát el tudtunk végezni. Az alábbi kép tanúsága szerint a veteményeskert felásását is. Ez természetesen nem a végső állapota a területnek, remélem idővel jóleső érzés lesz majd e képre visszatekinteni.

Két gondolatot fűznék hozzá. Az első az, hogy a kertet ebben az évben gyakorlatilag szétosztottuk a családtagjaim között, így - még ha segítünk is egymásnak - egymás mellett számos különböző művelési stílus is teret fog kapni. Talán még az előfordulhat, hogy tanulunk valamit a különböző döntéseink hatásáról a termésre és a kert egészségére nézve. A szalmával letakart téglalap az én részemen helyezkedik el, ezt egy kísérleti ágyásnak szánom, ahol megpróbálok ásás nélkül gazdálkodni.

A második gondolat csupán annyi, hogy a kutyánk nem szándékosan szerepel rengeteg képen, tőle független témákban is. Ő maga szívesen járkál a gazdái körül, és mintha különös érzéke lenne a fényképeken való önkéntelen pózoláshoz. Elkergetni pedig mi értelme lenne? Ebben az esetben mondjuk nem nagy öröm, hogy a jövendőbeli kertben heverészik, de az ilyen jellegű "kártevésnek" rövidesen a veteményes elkerítésével vetünk majd véget.